Teakészítés a múltban VIII.

A kínaiak teája

A teakalács

A tealevélből készült ital, amely Dél-Kínában te (azaz tea), északon pedig ťsa (csa) (azaz csáj), az idők folyamán sok változást, készítési módot ért meg. Emlegetik még: ton, tseh (ce)ôchung (csung), khen (ken) és ming néven is. Ezek a nevek a teakultusz korszakait jelzik.

A legrégibb kínái írásos feljegyzés szerint (amikor még gyógyszerként, szerzetesek pedig áloműzőnek használták) a tea egészen másként készült, mint manapság. A dokumentumok szerint egészen az i. sz. 8. századig a teacserje leveleit először meggőzölték, mozsárban megtörték, majd különböző anyagok hozzáadásával kalácscsá gyúrták. Ezt a kalácsot rizzsel, gyömbérrel, sóval, narancshéjjal, citrommal „fűszerezték”, majd az így elkészített teakalácsqt a tűz fölött megpirították, amíg olyan puha nem lett, „mint a kis gyermeknek a karja”, azután finom papír között szétdörzsölték. Amikor a víz elkezdett forrni, akkor először sót tettek bele, majd a szétmorzsolt kalácsot, legvégül pedig egy kanál hideg vizet. Majd hagyták az egészet leülepedni, hogy „a víz ifjúsága megújhodjék”. Ezután az italt csészékbe töltötték, tejjel és vöröshagymával ízesítették. Ez a teakészítési mód napjainkig is megmaradt Tibetben és Mongóliában.

Ebben az időben a kínaiak a teát a bágyadtság enyhítésére, az akaraterő növelésére, a látóerő visszaadására és a reumás betegségek gyógyítására használták. A TANG dinasztia idejében, a 8. század derekánírja Kakuzo teáról szóló írásaiban olvashatunk először a tealevelek osztályozásáról. Szerinte a legjobb minőségű tealevelek „gyűrődéseket mutatnak, mint a tatár lovasok bőrcsizmája, összetekerednek, mint egy hatalmas bika szügyén a szőrpamat, kifeslenek, mint a szakadékból felszálló köd, világítanak és tündökölnek, mint a zefír leheletétől érintett tó, nedvesek és puhák, mint a friss esőben ázott finom föld”
LUWÜH elítéli az „idegen anyagok” hozzáadását a teához, amelyekkel előzőleg ízesítették a teakalácsot. Még a sózást is megtiltja. Sokat foglalkozik munkájában a megfelelő víz megválasztásaval. Szerinte a legjobb a hegyi forrásvíz, azután a folyami víz, majd a rendesen használt kútvíz. Háromféle forrást különböztet meg: „az elsőnél kis légbuborékok úsznak a víz felszínén; a másodiknál, mint kristálygyöngyök, peregnek egy kútban, a harmadiknál a hullámok vadul ágaskodnak a katlanban”. A teakészítéshez még a kalácsot alkalmazzák, de idegen anyagok hozzáadása nélkül.

A SUNG dinasztia idejében jött divatba a tört tea, ami új korszakot nyitott. A leveleket kis kőmalomban porrá őrölték, majd ezt az őrleményt tették a forrásban levő vízbe. Az így keletkezett italt aztán vékony, hasított bambuszból készült seprűvel megcsapkodták. A 15. század után, a MING uralkodóház idején alakult ki a mai teakészítési mód.